A nap gyorsan eltelt. Ahogy jött, úgy ment a hét is. Bori halk volt, s inkább csak magában töprengett. Az iskola se jelentett már neki semmit.  

 - Ha úgyis elmegyek, s mást fogok tanulni, akkor ezt se kell, hogy tanuljam!  - Ezzel, s ehhez hasonló érvekkel állt mindenhez, ami a régi iskolájához kötötte. Barátaitól is elzárkózott a hét alatt. Csak Emmának köszönt oda néha, reggel, mikor érkezett, s délben, amikor haza ment. 

Szüleivel nem sokat beszélt. Inkább csak azon morfondírozott, vajon milyen svájci lánynevelő intézetbe rakják be ősztől! Bármilyen nevetséges is, kezdte úgy érezni, hogy minden ami a Híres Iskolák - ról szóló dokumentumfilmben valóra válik, s most ő is belecsöppen. 
 - Abigél Horror!  - Ezt a nevet adta a Gwendolinenak, avval a röpke különbséggel, hogy remélhetőleg Ő meg fog tudni szökni onnan! 
    - Ne hívd így a Gwendoline-t Bori! Az egy nagyon jó iskola! Tudom, hogy nagyon fogod szeretni! Csak jókat lehet róla hallani!!!  - Háborodott fel, már sokadszorra Anyu... 

 - Ó! Rendben van, értem! Ha annyira tetszik neked az iskola, miért nem te iratkoztál be oda? Úgyis neked való egy hely!  - vágott vissza Bori csakúgy fortyogva a dühtől!

 A beszélgetések legtöbbször ilyenképpen értek véget, s ha újabb is kezdődött a téma mindig összefolyt azzal, hogy Gwendoline. Nem is kell említenem milyenek is voltak ezek a napok! Nem szépek, s senki részéről sem boldogok. Bori igyekezett mindent elvégezni otthon, a suliban is, de valahogy érezte, hogy ez az utolsó pár nap! Már az utolsó év, utolsó féléve! S hamarosan elérkezik a június is! És végül ideér az Augusztus, ami szörnyű fordulatot hoz! Beköltözik Magyarország egykori legnagyobb és leghíresebb iskolájába! Ha erre gondolt, Borinak mindig összeszorult a gyomra, s majdnem elsírta magát! 

 Nem akart ő soha iskolát váltani. Bár soha nem szerette azt a helyet, ahová eddig járt, a Szent István Á.I. most mégis olyan közel állt a szívéhez, mint még soha. Feltörtek benne a régi emlékek. Amikor először lépett be az iskola kapuján, s amikor először találkozott az osztálytársaival. Napos szeptemberi reggel volt, s anyukája kezét markolászta. Egy mosolygós lány intett neki, majd odajött hozzá. Szó nélkül karon fogta, s elvitte magával. Bemutatta a többieknek. Annak a lánynak köszönhette a barátait, azt hogy azon a keddi napon befogadták őt a csapatba! Ez a kis szőke lány volt Emma, aki máig legjobb és legkitartóbb barátja volt. Jóban-rosszban mellette állt. 

 - Bori elmosolyodott ezekre a gondolatokra. Sajnos nem tartott sokáig, mert édesanyja állt a szobája ajtajában, aki minden emlékképet eloszlatott.:

 -  Öltözz fel, Indulunk! 

 Kedves Történetem Olvasók! 

 Valószínűleg már láttátok, hogy felkerült a nyolcadik fejezet! Aki még nem olvasta görgessen lejjebb, s megtalálja az írásomat! Ez lenne az egyik hírem, ugyebár kicsit most többet kellett rávárni érthető okokból. 
 A másik pedig a következő: 
Szeretném, ha jelentkeznétek egy versenyre, egy felhívásra. Szeretném, hogy népszerűsítsétek a blogot. (Ha tetszik adjátok tovább), többféle kreatív módon. Írd ki Facebook-ra, küld el E-mailben másnak is! Jelentesd meg az újságban. Most csak ötleteket írtam fel, de remélem találsz közülük megfelelőt, vagy jobbat is! 

 Jelentkezni idelent lehet, kommentbe! Remélem fogtok. Amennyiben megvannak a jelentkezők, minimum 5, maximum 10 embernél lezárom! 
 Azt, hogy miképpen tesztek a blog népszerűsítéséért, írjátok le, így ugyanazt a másik nem fogja alkalmazni! Természetesen én is megfogom nézni ezeket, tehát tegyétek elérhetővé a számomra! 

Előre köszönöm a részvételt, s remélem egyre többen fogják megismerni a történetünket is ;) 
 

Eddigi jelentkezők: 

 1. Edina
     Ötlete: E-mailben küldi el ismerőseinek a blogot, s bíztatja őket az olvasására, s a ver-
                senyre való jelentkezésre!!! :) 

 

 Nagy csend állt be. Bori arcán a megrettentség tiszta színe tükröződött. Szülei pedig megijedtek, s ettől szólni se bírtak. Borbála csendes lány, s nem szokott csak így sikítani! Ugyanis pár pillanattal az előbb olyan vékony hang szűrődött ki a torkán, ami őt is meglepte. De olyan energiával, hogy csak zengett... 

 A csöndet végül Bori törte meg, nagy levegővételek közepette! 

 - Mégis mit jelentsen ez? Nem értem. Ha jobban belegondolok nem is akarom...Anya, ugye ezt most nem úgy értitek, hogy iskolát fogok váltani, mert nekem úgy tűnt. Tudom, hogy ez lehetetlen, de meg kell kérdeznem! Ugye nem igaz?  - nézett fel Bori bizonytalanul. Hol anyukájára nézett, hol a vakvilágba bambuló apjára, akitől semmi jót nem várt. 

 - Nos... Nem lehetetlen amit gondolsz, mert nem az... Ami azt illeti teljesen rendben van, hogy hiányozni fognak a barátaid, de ott rengeteg újat szerezhetsz! És... sokat tanulsz...  -dadogta. -Többet, mint itt. Neked is jó lesz.  - mondta,de most úgy tűnt, ebben ő se biztos.

 - Jaj! Kérlek! Mindig mondjátok, hogy  nem tanulok, hogy romlik az eredményem, miért? Nem romlik, mindig mindent megcsinálok, hiányzásnál bepótolom, az osztály éltanulója vagytok! Nem veszitek ezt észre? Mindig csak aláztok, nem tudom tényleg, hogy tudnék nektek megfelelni! 

 - Borbála! Tudod, hogy mi mindig a legjobbat akarjuk neked! Én biztos vagyok benne, hogy ez a változás is pozitív lesz rád! Ha pedig most nagyon nem akarsz erről beszélni, kérlek fáradj a szobádba és készítsd el a házi feladatodat holnapra! Ha kipuffogtad magad este beszélhetünk! 

 - Nem értem! És még ti vagytok felháborodva, és még ti kéritek ki magatoknak! Elképesztő! El se tudom hinni - mondta végszónak Bori, azzal felpattogott az emeletre, és eltűnt a lépcsőfordulóban! 

  - Szerinted rossz döntés volt? - kérdezte bátortalanul a nő a férjét.

 - Nem vagyok benne biztos, hogy valamikor is örülni fog egy bentlakásos iskolának, hát még egy olyannak, mint a Gwendoline képző.  - hajtotta le szomorúan a fejét. 

                                ---------------------------------------------

  - Ez komoly? Ne hülyéskedj! A szüleid komolyan áttesznek egy másik suliba, amikor itt laksz klt méterre, s nem kell átszaladnod semmi fajta úttesten sem! Miért? 

Borinak, miután megtudta, hogy ez az április az utolsó áprilisa ezen a helyen sírhatnékja támadt, s azonnal SMS-t írt a legmegbízhatóbb osztálytársának, hogy S.O.S. van, s holnap fél órával előbb jöjjön a suli elé, mert valakinek ki kellett, hogy öntse a lelkét. 

 - De Emma, ez halál komoly.  - Szipogta, s belefújt egy zsebkendőbe, hogy ne maradjon el  hatás sem.  - Tegnap este a vacsoránál. Anya előtte egy barátnőjével beszélgetett, aki felől vagy évek óta nem hallott, s mint kiderült ez az a nő az igazgatója, annak az iskolának, ahova engem most be akarnak rakni. Egy bentlakásosba, egy koleszbe! Egy LÁNYNEVELŐ INTÉZETBE! 

Emma csak a feját rázta, jelezve, hogy ezzel nem tud mit kezdeni. Ezért inkább felajánlotta, hogy lassan menjenek fel a terembe. 

 Még egy nap, és itt van elseje! Tudom, hogy nem sokan várjátok már, s még szeretnétek henyélni és a semmittevés napjában fürödni! Na, de ebből elég! Kezd unalmassá válni! Valószínűleg már nagyon hiányoztok a matektanárotoknak, de az osztálytársaitokat is régen láttátok! Vajon változtak-e valamit a nyár alatt? 
 Na? Kapisgáljátok már? Remélem! Ne feledjétek, jó a szünet, de a suli is fontos! Bármennyire is szörnyű, hogy közeleg! Ha pedig szürke napjaitokba színt vinnétek, Kattintsatok a Gwendoline Titkaira, és feldobom a napotokat! 

Köszönöm, hogy olvastok, s köszönöm a véleményeteket, főleg Fanniét, aki E-mailben küldte! :) 

Ui: ha tudtok, kiránduljatok sokat! Az ősz nem mindig csak a komor borúról tud szólni! Egy családi hétvége bőven belefér a sok tanulnivaló mellett! :) 
Üdv: Az író! 

 Kedves Olvasók! 

 Elnézéseteket szeretném kérni, de mint tudjátok hamarosan itt az év eleje, s a sok velejáró gond, elintézni való. Ez, bármi szörnyű feldolgozni, rám is vonatkozik. Bizonyára megértitek, hogy a nyolcadik fejezet, elképzelhető, hogy később kerül fel. Mi után lecsillapodik a sulikezdési frász, ide is visszatérek, s írom tovább a történetet. Addig is, írjatok véleményeket! Nagyon kíváncsi vagyok rájuk! 
 Előre is köszönöm: Az író 

 Anya letette a telefont. Nagy a csend. Túl nagy. Szinte már zavaró. Aztán papírsercegés. - Mintha egy horrorfilmben lennék - nevette el magát Bori. A szobából most megint nem lehetett semmit se hallani, aztán anya fojtatta a kotorászást. Erről jutott aztán eszébe neki is a holnapi lecke, ezért újra neki ült. Egészen hét óráig, amíg apa megjött, írta a fogalmazást. Üdvözölte őt két puszival, lesegítette és bevitte az aktatáskáját, amíg az anyukájával beszélt. Bori nem akarta őket zavarni, mert látszott, hogy fontos ügy, amit  - szokás szerint - ő úgysem értene meg!

  A beszélgetés kissé tovább tartott, mint azt Bori gondolta, ezért visszament, hogy szóljon , hogy éhes. A szülők annyira elmélyültek a társalgásban, hogy nem kissé lepte meg a lányuk kérése. Egyszer kétszer egymásra néztek még, de az után szétváltak. Anya teríteni kezdett a konyhában, apa pedig elintézett még egy telefont. (Ő sajnos, még itthon is dolgozik). A vacsora feltűnően csendben telt. Ez még Borinak is kezdett furcsának tűnni, hiszen semmi rossz szót nem hallott még apjától a ma délelőtti dolgokkal kapcsolatban.

Aztán a vacsora végén anya megszólalt:

  - Bori! Kérlek maradj itt egy kicsit! Szeretnénk veled beszélni egy kicsit.  - Itt apjára nézett, aki erre bólogatni kellett. Érezni lehetett a levegőben lévő feszültséget! Ez feltűnt Borinak is, ezért bólintott, s befejezte a vacsorát.

"Húha! Valami nem mindennapi dologról lehet szó! Anyának úgy remeg a keze, mint ha áramot vezettek volna bele! Na és Apa! Nem szól már mi óta semmit. Nem tett semmilyen jó/rossz megjegyzést sem! Mi lehet ez a dolog?  - kérdezte magától, s egyre jobban várta a vacsora végét, hogy mind erre fény derülhessen! 

Mindenki végzett. 

Anya elpakolta a koszos tányérokat, apa nekiállt mosogatni (!), Bori meg csak ült  a helyén. Kész tény, hogy nem akart elmozdulni onnan. Látta szüleit, hogy mennyire stresszesek, ezért csak ült csendben, egészen addig, amíg mindenki vissza nem ült a helyére. 

 - Nos Bori! - kezdte anyukája a beszédet, mi közben ujjaival az asztalon kopogott. - Apáddal kezdünk nagyon aggódni érted. Tudjuk, hogy mennyire sok a tanulnivalód, s ezt a kamaszkor megpróbáltatásai is segítik. 

"Na remek! Most megint ez a téma. Mindig mindenhez hozzájön nálunk a kamaszkor. Mindennek ez az okozója. De miért ez a nagy izgalom. Nem értem." 

   - A mai napi esemény nem az első volt... - Itt Bori hirtelen közbevágott: 

- Anya! Kérlek. Ti is tudjátok, hogy Vannak emberek a suliban, akik nem igazán bírnak. Ma egy ilyen ember bosszantott fel, aminek következtében Én kaptam helyette a fejemre, s kapok még most is. 

 - Igen, Borcsa értelek. Már régebb óta nem szereted ezt a közösséget, de mióta a jegyeid is veszélyben forognak és a magatartásod is kételyekbe vonható muszáj volt, hogy döntést hozzunk. Tegnap olvastam, hogy A Gwendoline kollégium újra megnyílt Gizella barátnőm és Katalin jóvoltából. Nem ismered őket Bori, még egész kicsi voltál, amikor találkozhattál velük...

"Mintha minden vágyam az volna, hogy néhány vénlánnyal töltsek el egy teadélutánt, amin én állandóan égek a ti rend és illemszabályaitoktól! Köszike, de nem."

 - ... Ma délután érdeklődtem is nála. Mondhatni nagyon kedvező véleményeket adott, és én is nagyon örültem a beszélgetésnek, mert megnyugtatott, hogy minden teljesen rendben a családdal. Mindenki jól van. Persze, ő is érdeklődött irántad, s én majdnem csak jókat tudtam rólad mondani...  - Ekkor apa aki már kicsit unta ezt a szónoklatot, köhintett, jelezve, vissza kellene térni a témához.  - Ó persze. Nos amikor hallotta, örömmel mondott igent, s mint az iskola első diákja, örömmel vár téged augusztus végén az iskolában! 

Hosszas csönd következett. Mivel a zavarodottságtól, s az elhadart mondatoktól csak nagyon lassan esett le Borinak, hogy miről volt szó, és mi történt. Akkor viszont csak egy szó jött ki a torkán: 

-MI? 

 Úgy tűnt az iskolában lezajlott események nem csak a szülőket érintette meg nagyon, de magát Borit is. Mikor aztán kiment anyja a szobából nagyot sóhajtott, s inkább becsukta az ajtót. Most inkább egyedül akart lenni. Vagyis nem. Sokkal jobban örült volna, ha valakinek kiöntheti a lelkét, de tudta, a szülei erre most se, de máskor se használhatóak. Fel szerette volna hívni az egyik barátnőjét, de még ehhez sem volt elég mersze. Megpróbálta inkább a leckét megírni, de ez is a délelőtti incidensre emlékeztette és emiatt sehogy sem tudott a feladatra koncentrálni. Egész délutánt a szobájában töltötte, s azon morgott, hogy a szülők miért nem tudják megérteni az egyetlen szem, kamaszodó lányukat. Sajnos az, hogy magában morgott semmit sem használt viszont kezdett ráeszmélni, hogy mennyire éhes.   -Hiszen ebédelni sem ebédelt semmit! Nem, mert amikor  hazaért otthon a tajtékzó szülője fogadta, aki rögtön cipőlevétel után a szobájába parancsolta. Így enni sem ehetett - Bori fejében csak úgy zúdultak egymás után a gondolatok, végül megállapította, hogy a hatás kedvéért szó nélkül kimegy, s keres valamit a hűtőben, a nélkül, hogy valamit is szólna. 

 Előre begyakorolt lépésekkel, s közönyös arccal tette meg az első lépéseket a konyhába. Ám amikor odaért, s benyitott az ajtón csalódottan látta, hogy senki nincs odabent. Visszafordult hát, s amikor meghallotta a nappaliból az anyja hangját arra ment, s hamar rájött, hogy beszélget valakivel. Hangjában a csodálat, a nevetés és az izgatottság na meg a jókedv kereszteződött, de mivel csak ő egyedül beszélt Bori rájött, hogy anyának valószínűleg fontos telefonja van. Amikor kicsi korában anya telefonált, apukája mindig a szájára tette a kezét, jelezve, hogy ne zavarja anyát, ha telefonál. 
  Ez a mai napokra is mindig igaz volt, de mi óta anyának is van mobilja, a vezetékes készüléket nem igazán használták.Azonban semmi képen nem lehetett tőle megválni, mivel anya nagyon szerette, s a nagymama is úgy vélekedett róla, mint a szoba éke. Ám használatban az óta nem igen volt. A kagylója is csak akkor volt felemelve, amikor anya takarított, s a port takarította róla le. Ez nagyon felkeltette Bori érdeklődését, s éppen ezért - mint aki tilosban jár  - az ajtónak döntötte a fejét, s úgy hallgatózott tovább.

   Édesanyja hangja úgy változott, mint a tavaszi időjárás. Egyik pillanatban még nevetgélve beszélgetett, a másikban viszont a hangja aggódóra változott. Bori hamar kiszúrta a szavakból, hogy róla van szó. Azt is megtudta, hogy valamilyen Katalinnak beszél anya, de ezt a nőt Bori nem ismerte. Még jobban hallgatózott.

 -  Nem tudom, hogy ez mennyire jó ötlet. Majd meglátjuk. Azért még vele is beszélek róla. - hallatszottak a szavak anya szájából. 

     Ez a három mondat nagyon izgatta Bori fantáziáját, de mert most megint a viselkedése került szóba, inkább visszament a konyhába, s egy alma szeletelése közben tovább morfondírozott. Nem tudott rájönni miről lehet szó. Új fajta nevelési módszer, külön házi. Bori sosem volt jártas abban, hogy milyen büntetési módszereket szoktak kiszabni a gyerekeket. Ezekről is a tv-ből, illetve osztálytársaitól értesült. Sose kapott még szobafogságot, külön feladatokat sem osztottak ki rá. Ám igaz, ami igaz; az utobbi időben szülei fenyegették meg már többször is. Szerencsére, eddig még alaptalanul! 
     A hallgatózás (nem tudunk semmiről) után felment a szobájába, de az osonás felesleges volt, mert apja, aki rajta kaphatta volna, nem volt otthon, anyja pedig azzal volt elfoglalva, hogy kipanaszkodhassa magát, arról, hogy a nevelése csődöt mondott. Ezt ő nem így gondolta. Nap, mint nap látta az iskolában azt, hogy néhány osztálytársánál mennyire nem volt meg a  korai nevelés. Ilyenkor mindig nagyon örült, mert őt kiskorától kezdve tanították az illemre. Most azonban más kezdte zaklatni. A délután anya valami roppant érdekeset említett. Valamit Borbála származásáról. 

 - Ki lehet az a Lady Gwendoline?   - kérdezte magától Bori, de sajnos nem jött válasz. 

 A két hölgynek ezek után, hogy megszerezték a  kulcsokat, kicsit megnyugodott a lelkük, s nyugodtan  hajtották álomra fejüket. A pihenés viszont nem tartott soká. Rögtön ébredés után az iskolába mentek, hogy feltérképezzék, milyen helyreállítási munkákra lesz szükség, hogy az iskolát megnyithassák. Mire ezzel készen lettek, már tudták is, hogy egy nyár elég lesz a legfontosabbakra. Ez alatt a festésre és az ablakok kicserélésére gondoltak. Biztosak voltak ugyanis abban, hogy a festés, ( az ő kezük alatt minden bizonnyal) nem tarthat tovább másfél hétnél. Az ablakokat pedig egy hónap alatt ki lehet cserélni és szigetelni sem lesz nehéz.  Egyedül azt nem tudták biztosra állítani, hogy a bútorok - amiket a termekbe, és lakórészekbe rendeltek - a tervezett időben megérkezik. Ettől függetlenül úgy érezték semmi nem akadályozhatja meg, hogy Szeptember elsején megkezdődjön a tanítás. Ez már biztos volt. Éppen ezért úgy döntöttek, hogy a szóbeszéd mellett internetes hirdetésben is közlik, hogy az iskola újra megnyitja kapuit! Annak pedig, aki eddig nem ismerte az iskolát, az oldalon keresztül megismerheti. 

Ez egyenlőre még csak a fejükben játszódott le, de rögtön neki is láttak, hogy mihamarabb megvalósuljon. Az irodájukat már be is rendezték, úgyhogy a munka kezdetét vehette. Az iskola internetes oldala kezdetlegesen már másnapra elkészült, egy informatikus segítségével. Mi után Gizella megtanulta azt szerkeszteni, s frissíteni a nap további részében azzal volt elfoglalva. Estére már sikerült igencsak stílusosra elkészíteni, úgy, hogy az oldalról sütött az elegancia. Elegánsan formázott betűk, szavak, mondatok. Jól megszerkesztett szöveg. Gizella, ha valamibe belefogott, azt irigylésre méltó alapossággal végezte. Ehhez hozzá tartozott a weboldal szerkesztése is, ami annyira megtetszett neki, hogy rögtön megbeszélte nővérével, ezeket a fajta munkákat ő fogja, innentől kezdve végezni. Az igazság az, hogy ebbe a másik bele is ment, sőt. Meglepődött, azon, hogy húga ennyire beleszeretett a számítógépes munkákba, majd némi fejcsóválás után ráhagyta. 

Nem döntött rosszul, ugyanis az iskola honlapja az estére már el is készült, s igazán nívósra sikeredett. Ezt persze úgy, hogy neki ezzel egyáltalán nem kellett foglalkoznia! Nem nagyon volt oda a számítástechnika világához, ettől függetlenül nyájasan dicsérte húgát, aki nagyon büszke volt arra, amit létrehozott. 

Mi után vége lett a beszélgetésnek a festőkkel, s azok távoztak Gizella fáradtan rogyott le az irodában lévő karosszékbe, s nagyot sóhajtott. Katalin is éppen, hogy letelepedett volna, amikor telefoncsörgésre lett figyelmes. A telefont, amit egy antikváriumból sikerült elhozni, még csak pár órája kötötték be, ezért éppen olyan meglepetéssel néztek a hang irányába, mintha legalábbis békahangon szólalt volna meg. Katalin felállt és átsétált a telefon asztalhoz. Mi után felvette a telefont, egyszerre meglepődött, és megörült!

Gyorsan intett a fotel felé, s már vissza is fordult, s kedves hangon szólt bele a készülékbe:

 - Anita!  Nem is tudom mikor hallottam utoljára felőled! - kezdte, de mikor meghallotta, hogy a másik fél nem túl boldogan szól, gyorsan megkérdezte:  - Mi újság? 

 - Köszönöm, Katikám!  - válaszolt egy fáradt hang a vonal másik feléről - Ami azt illeti itt nektek kellene választ adni! Éppen most mentem fel az egyik híroldalra, amin hallom, hogy a Gwendoline megnyílik. Természetesen rögtön elolvastam a cikket, s nem hittem a szememnek. Komolyan gondoljátok, hogy eltudtok igazgatni egy iskolát!? 

Erre nevetés volt a válasz, s egy gyors kijelentés, mi szerint: Semmi sem lehetetlen. Ez valóban igaz, ugyanis ezt a két vénlányt semmi sem tudta visszatartani attól, hogy bármit is elérjenek, amit akarnak. Kivéve persze a korai férjhez menetelt. Ám, de úgy tűnik az ő esetükben Jobb későn, mint soha! 

 - Ami engem illet drága Anitám, semmit nem látok abban, hogy oly nehéz lenne egy-két lányt felnevelni. Sőt, amint látom a mai korosztályra roppant ráfér némi illemtan, mert amit én nap, mint nap tapasztalok, ott semmi ilyesmi nem figyelhető meg. Az egészségünkért pedig ne aggódj, Anita! Biztos vagyok benne, hogy ennyi még nekünk se árt! Gizella még fiatalabb, s erős, és én se vagyok még annyira  - mondhatni - öreg, hogy néhány bakfis kifogjon rajtam!  - Ez után egy rövid hallgatás következett, majd gyorsan más tárgyra tért. - Na de most mesélj magatokról! Hogy vagytok? Na és hogy van Borbála? Hány éves is most?  -  zúdultak a kérdések, de mindegyikre kielégítő választ kapott! Kivéve, amikor az is kitudódott, hogy Borbála már tizennegyedik évében jár, s az, hogy mennyire kezd elkanászodni! Édesanyja azt is bevallotta, hogy az igazgató már többször kereste őt telefonon, a lány csínytevései miatt. Igaz, a jegyei egyáltalán nem romlanak, sőt kiválóak, de ebben az iskolában ezt se nehéz elérni. 

Katalin türelmesen hallgatta végig barátnéja beszámolóját, majd nagy hallgatás és gondolkodás után újabb téma került szóba, s a végén, egy óra múlva, már nevetve, s elégedettként tették le a kagylót!

 A történet új része augusztus 10-e körül várható. Lehet, hogy hamarabb is megjelenik, de az utolsó időpont az, 10-e. 
 Addig is várom a további véleményeteket a blogról, a sztoriról, s mindenről, ami ehhez kapcsolódik. Ezzel is segíthettek, hogy egyre jobb legyen! Ha pedig tetszik mutassátok meg barátaitoknak, ismerőseiteknek =) 
 

Üdvözlettel: Az Író

Köszönöm ezt a képet, itt most Nikinek, aki ezt nekem, vagyis inkább a blogregénynek készítette! Most megosztom veletek is! 
Köszönöm Niki! =)


A képet készítette: Bercsa Nikolett

A nő most megállt a szoba közepén, s lányára szegezte tekintetét, aki kérdőn hallgatott várva a választ. Azt ami kis idő múlva se érkezett meg. 
Az anya most sóhajtott egyet, s  halkan így felelt: 

 - Nem érdekes. Nem fontos.  -  S kiment a szobából. Ez a halk válasz nem mutatott valami jól, az után, amilyen hangsúllyal pár perccel még a lányát szidta, azért mert egy icipicit, (tényleg csak nagyon kicsit) "rossz fát tett a tűzre".
A dolog a következőképen zajlott. 

Bori a teremben üldögélt, s éppen a házi feladatot másolta egyik osztálytársáról. - Borcsi! Légyszi' siess, mert másnak is kell!  - állt meg a pad előtt egy fiú, kezében egy füzettel, s a tollával kezdett kopogni az asztalon. 
Bori felnézett, s mosolygott, majd egy "Azonnalt" suttogott, s gyorsabban kezdett írni. 
 - Úgy tűnik valaki ma nem írta meg leckét! Jól látom?  - lépett oda egy másik srác (szintén füzettel a kezében), s megveregette a haverja vállát. 
Bori e közben fülig pirult, de nem szólt egy szót sem. Álltalában mindig kész mindennel, s ő az, aki mások helyett is írja a leckét. Persze vannak kivételek. Ezek szerint a mai nap is ilyen.  - Csak nem vagy néma, Borcsi?  - nevetett, (talán még horkantott is) majd mikor Bori befejezte maga felé fordította a füzetet. Az orrát a papírba nyomta, s a haja teljesen eltakarta az arcát. Így Borinak sem tűnt sokkal ilyesztőbbnek!
 - Nem vagyok néma. - szólt némi habozás után, s kicsit magasra is véve a hangját.  -  De nem tudom miért kellene hozzád szólnom. összesen ennyit tudott kinyögni. Gábor és Bori sose bírták egymást nagyon. Vagyis inkább csak Bori nem bírta Gábort, amiért az mindig nevetett rajta.Néha elég érthetetlen okok miatt. Legtöbbször gyorsan le reagálta a sértéseit, de most mikor az A MÁSIK fiú is ott volt, nem igen tudott kinyögni semmit. 
A tanár bejött, s becsukta maga mögött az ajtót, ezzel is csendre intve az osztályt. Mindenki a helyére ment. Közülük Gábor is, aki Bori mögött ült. A nyelvtanóra ezennel kezdetét is vette. Minden rendben, csendben telt. Egészen fél tízig. 
Bori csiklandozást érzett a hátán, ezért megugrott, amivel is a hasát beverte a padba. Halkan felszisszent. Mögötte pedig halkan nevettek. 
 - Remek  - gondolta magában Bori, s hátrafordulva rávillantotta haragos szemeit a mögötte ülőre. Ez éppen csak pár pillanat volt, ám mégis annyi, hogy Zsoldos tanár úr ezt észre vegye. 
 - Örülnék neki Bori, ha esetleg megtisztelsz azzal, hogy előrefordulsz...Köszönöm.
Bori elvörösödött, s igyekezett úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.Csakhogy a teremben minden szem rászegeződött. Mögötte pedig Gábor diadalittasan nevetgélt. Halkan. Bori e közben írt a füzetébe. Igyekezett annyira elrejteni az arcát, hogy más se lássa meg, hogy mennyire vörös a dühtől és a szégyentől. Annyira írt, hogy észre se vette, amikor ki kellett, hogy nyissa a tankönyvét. Ettől Zsoldos tanár úr megint vérszemet kapott, s most már kicsit dühösebben szólt Borihoz: 
 - Borbála! Nem tudom, hogy mi történt veled, de azért kérlek, figyelj az órámon! Ha ez lehetséges! 

Bori felkapta a fejét, s nem tudta már mit szóljon. A tanár folytatta: 
 - Szóval nem mondasz semmit. Tudod hol tartunk? - kérdezte, de valamiért jobbnak látta hogy ő válaszoljon, mielőtt a lány még bármit is szólhatott volna.  - Nem!  - s erre a "nem"re nagyon rányomta a hangsúlyt. 
Bori attól kezdve elveszítette az eszét. Konokul nem figyelt az órán, s ha kérdezték nem válaszolt. Ez pedig mind csak azért, mert megsértődött a tanárára, aki hamisan vádolta azzal, hogy hibás amiatt,mert nem figyelt. Ez pedig szerinte, nem volt igaz. Hanem GÁbor, az, aki mindennek az okozója, azzal, hogy zavarta őt az órán. 
Mi után ezt így kigondolta, mosolyogva és nyugodtan ücsörgött a helyén, - ahogy ő mondaná - elmerengve az élet értelmén. Ez után a nap folyamán már semmi sem érdekelte. Gondolta - ha kérdezik a tanárok - miért volt ilyen a nyelvtan órán Zsoldos tanár úrral - majd elmondja az imént említett történetet, s ezzel el lesz intézve minden. 
Ám sajnos nem így történt, sőt. Zsoldos nagyon nem örült a viselkedésnek, ezért az osztályból kiérve, rögtön a tanári szobába sietett, ahol felvette a telefonkagylót, s Bori anyukájának a telefonszámát tárcsázta. 

Ezért ül most itt ez a tizennégy éves forma kislány, ebben a székben, s nem érti mire ez a nagy felhajtás. Ezért a kis csínytevésért, ami neki semmiségnek tűnik, ellenben a szüleiben a káoszt ébresztette, hogy nevelésük csődöt mondott. Hiába próbált bármit is mondani a lány, nem használt. A szülők döntöttek.  
 

A nő nagy köröket rótt le a szobában mire újra lemert nézni a fotelra. Oda, ahol most egy 14 év körüli, hosszú, szőke hajú kamaszlány üldögélt. Látszott rajta, hogy nem érti mire ez a nagy felhajtás, de valahogy nem mert megszólalni. A nő aki eddig haragos tekintettel mérte a lányt, felvont szemöldökkel kérdezte: 

 - Mégis mit jelentsen ez Fanni? Mit jelentsen az, hogy én ma, amikor lenne egy csöpke szabadidőm, a zsúfolt munkaidőm közbe, egy érdekes telefonra válaszolok, amit hadd mondjam, nem is értek igazán.  - itt abbahagyta egy időre monológját, de amikor látta, hogy a üldögélő alak bambán mered vissza rá, újra folytatta: 

 - ... Egy telefont, ami tudod Fanni kitől jött?  - kérdezte. A lány megvonta a vállát,s megingatta a fejét.  - Az igazgatónőtől. Ne nézz rám így, rendben? Tudom, hogy épp olyan jól tudsz a dologról, mint én. Oké?  - Förmedt rá megint Fannira. 

A karosszékben ülő kis alak, akit mint kiderült Fanninak hívtak lesütötte szemét, s cipőjét bámulta, s a letöredező lakkot vizsgálgatta a körmein. 

A nő megállt előtte, mire Fanni félénken felnézett, s leengedte a lábát. 

 - Anya. Tulajdonképpen még mindig nem értem mire ez a felhajtás. Zsolt, Era és Ádám éppen tilosban jártak, amikor én arra ballagtam,s ők megkértek rá, hogy ne szóljak semmit. Mivel nem akartam bunkó lenni, mert te mindig ezt mondod nekem, hallgattam. Erre most így bepukkant a diri. Tehetek én erről?  

A nő megvonta a szemöldökét, majd nagyot sóhajtott: 

 - Ó Istenem mond meg hogy lehetett ez! Hogy vetemedhetett erre az én lányom! Hogy vetemedhetett ilyen csínyre Lady Gréta Gwendoline leszármazottja. Ó, mond... 

Erre Fanni felkapta a fejét: 

 - Kinek a micsodája? 

A nap lemenő sugarai lassanként kezdtek eltűnni a látóhatáron, s az utcákon lámpák gyúltak.
A főutcák lassanként kihaltak, hiszen a másnap a hétfőé volt,a hétvégének ezennel vége. A levegő is lehűlt így a hazafelé menetelők kabátot húztak. Budapest népesebb utcái eképpen üresedtek el. Egyedül a kávéházak, szórakozóhelyek maradtak hangosak, illetve néha nap azok az irodák, ahol a kedves ügyfeleket nem lehett megkérni, hogy jöjjenek vissza másnap egyéb furfaragi okokból.

A ma esti két kuncsaft a neves Palla Katalin és Palla Gizella voltak, akik semmiképpen nem hagyták volna eltántorítani magukat attól a nemes céltól, amit  - biztosak voltak benne - még ma elkezdik a megvalósítását.

Az ingatlaniroda ügyfélfogadó részlegében már csak ennél az asztalnál égett a lámpa, s körülötte hatalmas volt a nyüzsgés. A fiatalabbik nő, Gizella semmiképpen se hagyta, hogy őket bármiképpen is visszatarthassák, s hamar rájöttek a dolgozók is, hogy itt Ő irányít.

 - Nos. Ahogy az előbb az úrtól hallották az épület a mi tulajdonunkban van. Maguk haza is küldték őt, mi szerint ezt már tudják maguk is intézni. Akkor mi itt a gond, uraim? 

A nő olyan határozottsággal beszélt, hogy a fiatal urak, akik az asztal másik oldalán ültek, tudták, hogy jobb nem feszegetni a húrokat. Igyekeztek is mindent a kegyeibe tenni, de hamar kiderült, hogy amennyire határozott, olyan okos is. Lehetetlen lett volna félre vezetni.

 - Ravasz egy nő maga, asszonyom. -  morogta maga elé az egyik, majd oda nyújtott neki egy papírt.  - Ez itt a határozat, amire maga gondol. Bizonyítja, hogy átvették az ingatlant. Mindkettőjüknek itt kell, egymás alatt aláírnia.- Majd a papír legaljára mutatott. 

A két nő tollat vett a kezébe, s egymás után alá is írták az elismervényt. 

Ekkor az úr átadott nekik hat darab kulcsot, s halkn hozzá tette: 

 - Gondolom nem kell megmutatnom melyik nyitja a bejárati kaput. Nyilván... maguk is jól tudják azt. Üdvözletem!

Azzal mi után látta eltűnni az ajtóban a két asszonyt felállt, ránézett az órára, s lekapcsolta a villanyt. 

Sok sok évvel ezelőtt, 1802-ben alakult a Gwendoline Lánykollégium Lady Amalia Gwendoline vezetésével. Akkoriban minden neves grófi, bárói család versengett, s mint rangjukhoz méltón neveltették lányaikat a Gwendoline-ban. A kollégiumot az óta más és más is vezette, s sok nehézséget kellett kiállnia, de még a forradalom sem állíthatta meg, hogy eltűnjön...

**************

Mára már csak egy üresen kongó, ám szépségéből semmit sem vesztő épület, a Budai hegyekben, nem messze a kilátótól. Semmit sem változott, s vesztett külsejéből. Ám bár lassanként kezdett meglátszani rajta az a 45 év, amit üresen töltött. Az állam viszont nem adhatta el, így még mindig ott állt ártatlanul. Ma már senki sem nézte meg, ha arra jár, pedig egy hatalmas történelem tekintene le rá.

Az épület előtt most két idősödő nő álldogált. Beszélgettek. Hamar kiderült, hogy miről. Az egyik nő ugyanis, akinek barna, már-már őszülőbe hajlott haja konytyba volt fogva, megállított egy lassan járó -jóllehet a múltszázadi vénembert.

 - Jó napot, uram! Nem tudná meg mondani mi óta áll üresen a Gwendoline?
Az idős ember rögtön fölkapta a fejét, s jól látszott, hogy mosolyra gördül a szája széle.

 - Ó. Hát, körülbelűl már 44 év óta... Miért kérdezi?

 - Csak úgy. - Vonta meg a vállát az öreg hölgy, léthatóan nem várta a kérdést.

- Netán maga ismeri a jó öreg Gwendoline történetét, asszonyom?

 - Igen, így van. Mind a ketten jól ismerjük. - fordult a másik hölgyhöz - A nevem Katalin, ő a húgom Gizella.

 - Üdvözlöm önöket. Bevallom régen nem kérdezett senki szegény Gwendoline-ról. Itt lakom nem messze. A házam pedig pont rá lát, így mindig figyelemmel kísérem öreg mindennapjait. Ne haragudjanak, hogy  még egyszer megkérdezem, de miért érdekli önöket. 

A két nő egymásra nézett, majd a fiatalabbik, Gizella szólalt meg elsőként:

 - Valójában az a tervünk, hogy ujjá élesztjük szegény Gwendoline-t, ahogy maga mondta, s újra megnyílhat, mint azellőtt. Ám tervünk sajnos nem alakul, úgy ahogy terveztük. Amikor meg akartuk venni, az állam azt állította, van gazdája, így most őt keressük, de nem találjuk.

Az öregúr talán most először életében, de elnevette magát:

- Hölgyeim, kérem a tulajdonos itt áll maguk előtt.