A nap gyorsan eltelt. Ahogy jött, úgy ment a hét is. Bori halk volt, s inkább csak magában töprengett. Az iskola se jelentett már neki semmit.
- Ha úgyis elmegyek, s mást fogok tanulni, akkor ezt se kell, hogy tanuljam! - Ezzel, s ehhez hasonló érvekkel állt mindenhez, ami a régi iskolájához kötötte. Barátaitól is elzárkózott a hét alatt. Csak Emmának köszönt oda néha, reggel, mikor érkezett, s délben, amikor haza ment.
Szüleivel nem sokat beszélt. Inkább csak azon morfondírozott, vajon milyen svájci lánynevelő intézetbe rakják be ősztől! Bármilyen nevetséges is, kezdte úgy érezni, hogy minden ami a Híres Iskolák - ról szóló dokumentumfilmben valóra válik, s most ő is belecsöppen.
- Abigél Horror! - Ezt a nevet adta a Gwendolinenak, avval a röpke különbséggel, hogy remélhetőleg Ő meg fog tudni szökni onnan!
- Ne hívd így a Gwendoline-t Bori! Az egy nagyon jó iskola! Tudom, hogy nagyon fogod szeretni! Csak jókat lehet róla hallani!!! - Háborodott fel, már sokadszorra Anyu...
- Ó! Rendben van, értem! Ha annyira tetszik neked az iskola, miért nem te iratkoztál be oda? Úgyis neked való egy hely! - vágott vissza Bori csakúgy fortyogva a dühtől!
A beszélgetések legtöbbször ilyenképpen értek véget, s ha újabb is kezdődött a téma mindig összefolyt azzal, hogy Gwendoline. Nem is kell említenem milyenek is voltak ezek a napok! Nem szépek, s senki részéről sem boldogok. Bori igyekezett mindent elvégezni otthon, a suliban is, de valahogy érezte, hogy ez az utolsó pár nap! Már az utolsó év, utolsó féléve! S hamarosan elérkezik a június is! És végül ideér az Augusztus, ami szörnyű fordulatot hoz! Beköltözik Magyarország egykori legnagyobb és leghíresebb iskolájába! Ha erre gondolt, Borinak mindig összeszorult a gyomra, s majdnem elsírta magát!
Nem akart ő soha iskolát váltani. Bár soha nem szerette azt a helyet, ahová eddig járt, a Szent István Á.I. most mégis olyan közel állt a szívéhez, mint még soha. Feltörtek benne a régi emlékek. Amikor először lépett be az iskola kapuján, s amikor először találkozott az osztálytársaival. Napos szeptemberi reggel volt, s anyukája kezét markolászta. Egy mosolygós lány intett neki, majd odajött hozzá. Szó nélkül karon fogta, s elvitte magával. Bemutatta a többieknek. Annak a lánynak köszönhette a barátait, azt hogy azon a keddi napon befogadták őt a csapatba! Ez a kis szőke lány volt Emma, aki máig legjobb és legkitartóbb barátja volt. Jóban-rosszban mellette állt.
- Bori elmosolyodott ezekre a gondolatokra. Sajnos nem tartott sokáig, mert édesanyja állt a szobája ajtajában, aki minden emlékképet eloszlatott.:
- Öltözz fel, Indulunk!
